Hogyan nevetnek a kutyák?

A „nevetés” fogalma általában véve humanitárius fogalom, és csak a személy hangos reakcióját határozza meg, megfelelő arckifejezésekkel kísérve.

A nevetés pedig olyan komoly jelenség, hogy a múlt század 70-es éveiben Amerikában megszületett egy speciális tudomány – a gelotológia (mint a pszichiátria egyik ága), amely a nevetést és a humort, illetve azok emberi szervezetre gyakorolt ​​hatását vizsgálja. Ezzel egy időben megjelent a nevetésterápia.

Egyes kutatók úgy vélik, hogy a nevetés biológiailag meghatározott. A gyerekek pedig 4-6 hónapos kortól kezdenek nevetni edzés nélkül a csiklandozástól, dobálástól és egyéb „kakukkolástól”.

A kutatók ugyanezen része azt állítja, hogy minden magasabb rendű főemlősnek van analógja a nevetésnek, és senki másnak nincs.

Például a magasabb rendű főemlősök játékos hangulatát gyakran kísérik sajátos arckifejezések és szóhasználat: ellazult arc nyitott szájjal és ritmikus sztereotip hangjelzés visszaadása.

Az emberi nevetés akusztikai jellemzői szinte megegyeznek a csimpánzok és a bonobók akusztikai jellemzőivel, de különböznek az orangutánokétól és gorillákétól.

A nevetés meglehetősen összetett aktus, amely módosított légzési mozdulatokból áll, és egy bizonyos arckifejezéssel – mosolygással – jár. Ami a légzőmozgásokat illeti, nevetéskor, belélegzés után nem egy, hanem egy egész sor rövid görcsös kilégzés következik, néha hosszan tartó, nyitott hanghártyával. Ha a hangszálakat rezgőmozgásba hozzuk, akkor hangos, hangzatos nevetés – nevetés, de ha a hangszálak nyugalomban maradnak, akkor a nevetés halk, hangtalan.

Úgy tartják, hogy a nevetés körülbelül 5-7 millió évvel ezelőtt jelent meg egy közös hominin ős szintjén, majd később összetettebbé és fejlődőbbé vált. A nevetés többé-kevésbé jelenlegi formájában akkor alakult ki, amikor az emberek folyamatosan egyenesen kezdtek járni, körülbelül 2 millió évvel ezelőtt.

Kezdetben a nevetés és a mosoly a „jó” állapot jelzőjeként és jelzéseként merült fel, de társadalmilag formált emberként mindkettő funkciója úgy változott meg, hogy korántsem mindig pozitív érzelmekkel társulnak.

De ha a nevetés és a mosoly a test érzelmileg pozitív állapotának viselkedési megnyilvánulása (és az állatok is megtapasztalják), akkor valami hasonló lehet bennük, ezekben az állatokban.

És olyan mértékben, hogy egyes kutatók nem csak a főemlősökben akarnak embert találni, hogy Jack Panksepp professzor elvtárs teljes felelősséggel kijelenti, hogy sikerült találnia a nevetés analógját patkányokban. Ezek a rágcsálók játékos és elégedett állapotban 50 kHz-en nyikorgó csipogást bocsátanak ki, ami funkcionálisan és helyzetileg analógnak tekinthető a hominidák emberi fül által nem hallható kacagásával. A játék során a patkányok „nevetnek” reagálnak társaik cselekedeteire vagy ügyetlenségére, és „nevetnek”, ha csiklandozzák őket.

Egy ilyen felfedezéstől természetesen minden ortodox kutyabarát megsértődött. Mint ez? Egyes patkányrágcsálók nevetnek a nevetéstől, és az ember legjobb barátai lehajtott pofával pihennek?

De a szájkosár és a fej fölött kutyák és gazdáik! Egy másik barátja, Harrison Backlund professzor majdnem bebizonyította, hogy a kutyáknak van humorérzékük, és tudnak nevetni például azon, hogy ismerős kutyájuk esetlenül megcsúszik és leesik.

Patricia Simonet etológus is úgy véli, hogy a kutyák képesek erõsen nevetni és nevetni, például játék közben. Patricia felvette azokat a hangokat, amelyeket a házikutyák adnak ki, amikor a gazdi sétálni készül velük. Aztán egy hajléktalan kutyamenhelyen lejátszottam ezeket a hangokat, és kiderült, hogy az ideges állatokra hatnak a legjótékonyabban. Patricia szerint a kutyák által kiadott hangok egy örömteli séta előtt ahhoz hasonlíthatók, ahogyan az ember örömteli nevetéssel fejezi ki kellemes érzelmeit.

Patricia úgy gondolja, hogy a kutyanevetés olyan, mint egy erős horkantás vagy heves zihálás.

És bár nincsenek komoly tanulmányok, amelyek megerősítenék a kutyák nevető és mosolygó képességét, ezen állatok sok tulajdonosa úgy véli, hogy a kutyáknak van humorérzékük, és sikeresen megvalósítják ezt az érzést a nevetésben és a mosolygásban.

Tételezzük fel tehát, hogy a kutyák tudnak mosolyogni és nevetni, de ezt komoly tudomány még nem igazolta.

Fotó: Gyűjtemény