„Azt hiszem, még visszatér…”

Hét évvel ezelőtt ez a kutya megjelent a házamban. Egészen véletlenül történt: a volt gazdi el akarta oltani, mivel nem volt szüksége a kutyára. És közvetlenül az utcán, amikor a nő ezt megemlítette, elvettem tőle a pórázt, és azt mondtam: "Mivel nincs szüksége kutyára, hadd vegyem magamnak." 

Fotó: wikipet

Nem kaptam ajándékot: a kutya csak szigorú nyakörvön sétált a volt gazdájával, a kukában volt, egy rakás kísérő betegsége volt és borzasztóan elhanyagolták. Amikor először felvettem Alma pórázát, húzni kezdett, letépte a karjaimat. És az első dolog, amit tettem, természetesen a kinológia szempontjából teljesen rossz volt. Leengedtem a pórázról, és azt mondtam:

- Nyuszi, ha velem akarsz élni, éljünk az én szabályaim szerint. Ha elmész, hát menj el. Ha maradsz, maradj velem örökre.

Volt egy olyan érzésem, hogy a kutya megért engem. És attól a naptól kezdve irreális volt Almát elveszíteni, még ha akartad is: nem én követtem őt, de ő követett engem.

Fotó: wikipet

Hosszú volt a kezelésünk és a gyógyulásunk. Hatalmas összeget fektettek belé, egy sétán sállal támogattam, mert nem tudott járni.

Közös életünk egy pontján rájöttem, bárhogy is hangzik, hogy Alma személyében az első labradorom visszatért hozzám.

Alma előtt volt egy másik labradorom, akit a faluból vettünk – hasonló élethelyzetből, ugyanazokkal a betegségekkel. És egy szép pillanatban Alma azt kezdte csinálni, amit az a kutya. Szóval hiszek a reinkarnációban.

Van egy Smooth Fox Terrierem is, az Őrült Császárnőm, akit őrülten szeretek. De Almánál ideálisabb háziállatot nehéz elképzelni. Több mint 30 kg súlyával teljesen láthatatlan volt az ágyban. Amikor pedig a gyermekem megszületett, a legjobb oldaláról mutatta meg magát, és asszisztensem és társam lett egy emberkölyök nevelésében. Például amikor hazahoztuk az újszülött lányunkat és lefektettük az ágyra, Alma sokkot kapott: mélyen az ágyba lökte a lányát, és őrült szemekkel nézte: „Megőrültél – mindjárt leesik a babád!”

sok mindenen mentünk keresztül együtt. A reptéren dolgoztunk, de később kiderült, hogy Almának nehéz volt keresőkutyának lenni, így csak társaságban tartott. Aztán amikor együttműködtünk a WikiPet portállal, Alma meglátogatta a speciális igényű gyerekeket, és segített nekik meglátni az élet jó oldalát.

Fotó: wikipet

Almának mindig velem kellett lennie. A legzseniálisabb ebben a kutyában az volt, hogy nem mindegy, hogy hol és mikor volt, de ha a férfi a közelben van, akkor otthon van. Bárhol is voltunk! Tömegközlekedéssel mentünk a város bármely pontjára, és a kutya teljesen nyugodtnak érezte magát.

Fotó: wikipet

Körülbelül egy hónapja a lányom felébredt, és azt mondta:

„Volt egy álmom, hogy Alma túlmegy a szivárványon.

Abban a pillanatban persze nem mondott nekem semmit: hát álmodtam és álmodtam. Pontosan egy héttel később Alma megbetegedett, és súlyosan megbetegedett. Kezeltük, csepegtettük, erőltettük… A végsőkig húztam, de valamiért már az első naptól tudtam, hogy minden hiábavaló. Talán önelégültség volt, amikor megpróbáltam kezelni. A kutya most ment el, és ő is, mint mindenki más az életében, nagyon méltóságteljesen tette. És negyedszerre már nem lehetett megmenteni.

Alma pénteken elhunyt, szombaton pedig a férje sétálni ment, és nem tért vissza egyedül. A karjában egy cica volt, akit a férje emelt ki a liftaknából. Egyértelmű, hogy ezt a babát nem adtuk oda senkinek. Egy csomó volt, kifolyó szemekkel és rengeteg bolhával. A karantént a szomszédoktól „szolgáltam ki”, akiknek nagyon hálás vagyok – elvégre egy idős macska lakik a házunkban, és egy cicát azonnal bevinni a házba, az egyet jelentene a macskánk megölésével.

Természetesen a cica elvonta a figyelmemet a veszteségről: állandóan kezelni, vigyázni kellett rá. A lánya találta ki a nevet: azt mondta, hogy az új macskát Beckynek fogják hívni. Most Becky velünk él.

De nem búcsúzom Almától. Hiszek a lélekvándorlásban. Telik az idő és újra találkozunk.

Fénykép: wikipédia