Fehérje a ló étrendjében

Fehérje a ló étrendjében

A víz után a fehérje a legnagyobb mennyiségben előforduló anyag a ló szervezetében, az agytól a patákig. A fehérje több, mint pusztán izomtömeg. Ezek enzimek, antitestek, DNS/RNS, hemoglobin, sejtreceptorok, citokinek, a legtöbb hormon, kötőszövet. Mondanunk sem kell, hogy a fehérje (más néven fehérje) nagyon fontos összetevője az étrendnek.

Egy fehérjemolekula szerkezete annyira összetett, hogy meglepő, hogyan emésztik meg egyáltalán. A képen látható minden színes golyó egy aminosavlánc. A láncok bizonyos kémiai kötésekkel kapcsolódnak egymáshoz, ezek alkotják a végső molekula sorrendjét és alakját. Minden fehérjének megvan a maga aminosavkészlete, és ezeknek az aminosavaknak saját egyedi szekvenciája, valamint az a forma, amelyben végül csavarodnak.

A fehérjemolekulák már a gyomorban elsődleges „feldolgozáson” mennek keresztül – a gyomornedv hatására a molekula feltekercselődik, és az aminosavláncok közötti kötések egy része is megszakad (úgynevezett „denaturáció” következik be). A vékonybélben tovább a létrejövő aminosavláncok a hasnyálmirigyből érkező proteáz enzim hatására egyedi aminosavakra bomlanak, amelyek molekulái már elég kicsik ahhoz, hogy átjussanak a bélfalon és bejussanak a bélfalon. véráram. A lenyelés után az aminosavak újra fehérjékké állnak össze, amelyekre a lónak szüksége van. ————— Egy kis kitérőt teszek: a közelmúltban vannak olyan takarmánygyártók, akik azt állítják, hogy a takarmányukban lévő fehérje semmilyen módon nincs feldolgozva, ezért nem denaturálódik, és megőrzi biológiai aktivitását, ellentétben a versenytárs takarmányokkal, amelyekben A fehérjék denaturálódnak és a folyamat során elveszítik biológiai aktivitásukat. termikus vagy egyéb feldolgozás. Az ilyen kijelentések nem mások, mint marketingfogás! Először is, a gyomor-bél traktusba kerülve minden fehérje azonnal denaturálódik, különben egy hatalmas fehérjemolekula egyszerűen nem tud felszívódni a vérbe a bélfalakon keresztül. Ha a fehérje már denaturált, akkor csak gyorsabb megemészteni, mert kihagyhatja az első lépést. Ami a biológiai aktivitást illeti, ez azokra a funkciókra utal, amelyeket egy adott fehérje végez a szervezetben. A ló tekintetében a növényi fehérjék biológiai aktivitása (például fotoszintézis) nem nagyon szükséges számára. A szervezet maga állítja össze a fehérjéket az egyes aminosavakból az adott szervezet számára szükséges biológiai aktivitással.

—————- Azok a fehérjék, amelyeknek nincs idejük megemészteni a vékonybélben, bejutnak a hátsó bélbe, és ott bár képesek táplálni a helyi mikroflórát, már eléggé használhatatlanok a ló szervezete számára (onnan csak tovább a kijárathoz). A hasmenés mellékhatás lehet.

A szervezet folyamatosan lebontja a meglévő fehérjéket, és újakat szintetizál. A folyamat során bizonyos aminosavak keletkeznek más létező aminosavakból, a jelenleg fölöslegesek egy része kikerül a szervezetből, mert a lóban (és valószínűleg más, valószínűleg) szervezetben nem létezik az a képesség, hogy a jövőben fehérjét tároljon.

Ráadásul az aminosav nem ürül ki teljesen. A nitrogént tartalmazó aminocsoport elválik tőle – összetett átalakulási úton keresztül ürül ki, karbamid formájában a vizelettel. A fennmaradó karboxilcsoport tárolódik, és felhasználható energia előállítására, bár ez az energianyerési mód meglehetősen bonyolult és energiaigényes.

Ugyanez történik a fehérjét tartalmazó élelmiszerekből származó extra aminosavakkal. Ha sikerült megemészteni és felszívódni a vérbe, de a szervezetnek jelenleg nincs rájuk szüksége, a nitrogén leválik és a vizelettel ürül, a maradék szénrész pedig tartalékokba, általában zsírba kerül. Az istállóban erősebb ammónia illata van, a ló pedig növeli a vízfelvételét (a vizeletnek valamiből kell készülnie!)

Az előbbiek nemcsak a fehérje mennyiségének, hanem minőségének kérdéséhez is elvezetnek bennünket. A fehérje ideális minősége az, ahol az összes aminosav pontosan olyan arányban van, amelyben a szervezetnek szüksége van rájuk.

Itt két probléma van. Először is: még nem tudni, hogy pontosan mekkora ez a mennyiség, annál inkább változni fog a szervezet állapotától függően. Ezért jelenleg a ló izomzatában (és a szoptató kancákban – a tejben is) az aminosavak arányát tekintjük ideálisnak, mivel még mindig az izmok adják a fehérje zömét. A mai napig a teljes lizinszükségletet többé-kevésbé pontosan vizsgálták, így normalizálódott. Ezenkívül a lizint tekintik a fő korlátozó aminosavnak. Ez azt jelenti, hogy az élelmiszerek nagyon gyakran a szükségesnél kevesebb lizint tartalmaznak a többi aminosavhoz képest. Vagyis még ha a fehérje összmennyisége normális is, a szervezet csak addig tudja felhasználni, amíg elegendő lizinnel rendelkezik. Ha a lizin elfogy, a fennmaradó aminosavak nem használhatók fel, és kárba mennek.

A treonint és a metionint szintén korlátozzák. Éppen ezért ez a hármasság gyakran látható az öltözködésben.

Mennyiség szerint a nyersfehérje vagy az emészthető fehérje normalizálódik. A takarmányokban azonban leggyakrabban a nyersfehérjét tüntetik fel (ezt könnyebb kiszámolni), így könnyebb a nyersfehérje normáira építeni. A helyzet az, hogy a nyersfehérjét a nitrogéntartalom alapján számítják ki. Nagyon egyszerű – megszámolták az összes nitrogént, majd megszorozták egy bizonyos együtthatóval, és nyersfehérjét kaptak. Ez a képlet azonban nem veszi figyelembe a nitrogén nem fehérjeformáinak jelenlétét, így nem teljesen pontos.

Ennek ellenére a nyersfehérje szabványainak meghatározásakor figyelembe veszik annak emészthetőségét (úgy véljük, hogy ez körülbelül 50%), így teljes mértékben felhasználhatja ezeket a szabványokat, emlékezve azonban a fehérje minőségére!

Ha odafigyel a takarmány tápanyagtartalmára (pl egy zacskó müzlis címkéjén), akkor ne feledje, hogy mindkét irányban előfordul, és nem szabad összehasonlítani az összehasonlíthatatlant.

Sok vitát okoz a túl sok fehérje az étrendben. Egészen a közelmúltig széles körben elterjedt az a vélemény, hogy a „fehérjemérgezés” laminitist okoz. Mára bebizonyosodott, hogy ez egy mítosz, és a fehérjének semmi köze a laminitishez. Ennek ellenére a fehérjeellenzők nem adják fel, és azzal érvelnek, hogy a felesleges fehérje negatívan hat a vesére (mivel kénytelenek a felesleges nitrogént kiválasztani) és a májra (mivel a toxikus ammóniát nem mérgező karbamiddá alakítja).

A fehérje-anyagcserét tanulmányozó állatorvosok és dietetikusok azonban azt állítják, hogy ez egy mítosz, és az állatorvosi anamnézisben nincs megbízható veseprobléma az étrendben előforduló túlzott fehérje miatt. Másik dolog, ha a vesék már problémásak. Ezután az étrendben lévő fehérjét szigorúan adagolni kell, hogy ne terhelje túl őket.

Nem vitatom, hogy az erős fehérjetöbblet teljesen ártalmatlan. Például vannak olyan tanulmányok, amelyek azt mutatják, hogy a megnövekedett mennyiségű fehérje az étrendben a vér savasságának növekedéséhez vezet edzés közben. És bár a tanulmány nem mond semmit a megnövekedett vér savasságának következményeiről, elvileg ez nem túl jó.

Van olyan is, hogy „fehérjedudor”. Ezeknek a kiütéseknek azonban leggyakrabban semmi közük az étrendhez. Nagyon ritkán allergiás reakció léphet fel egy adott fehérjére, de ez tisztán egyéni probléma.

Végezetül a vérvizsgálatokról szeretnék szólni. A vér biokémiájában létezik egy olyan dolog, mint a „teljes fehérje”. Míg a célérték alatti összfehérje érték (bár nem feltétlenül) utalhat az elégtelen étrendi fehérjebevitelre, a normát meghaladó összfehérje-értéknek semmi köze az étrendben lévő fehérje mennyiségéhez! A fehérjetöbblet leggyakoribb oka a kiszáradás! Az étrendben lévő tényleges fehérjetöbblet közvetve a vér karbamid mennyisége alapján ítélhető meg, korábban ismét kizárva a kiszáradást és a veseproblémákat!

Ekaterina Lomeiko (Sara).

A cikkel kapcsolatos kérdéseket és megjegyzéseket itt lehet hagyni blogbejegyzés a szerző.