Ellie és a világproletariátus vezetői

Ez a történet egyike azoknak, amelyeket „nem hinnék el, ha én nem látnám”, de ha hiszitek, ha nem, ez a tiszta igazság.

Ellie a legtöbb kölyökkutyával ellentétben nem okozott különösebb problémát. Kizárólag a játékaival játszott, és nem nyúlt a bútorokba, cipőkbe vagy ruhákba. Igaz, volt egy gyengéje – egy tapétatöredék a puffam karfája és az ablakpárkány közötti falon. Nem tudom, miért nem tetszett neki annyira (vagy éppen ellenkezőleg, túlzottan) ez a tapétadarab, de folyamatosan próbálta leszakítani. Az oszmán és maga a fal között kicsi volt a hely, amibe be tudott szivárogni, és úgy döntöttünk, hogy lezárjuk valami korláttal, ami a kutyus számára áthághatatlan volt. Ez utóbbi szerepe a régi filozófiai szótárra hárult, amelynek nagy részét az SZKP történetének szentelték, és amely korábban a magasföldszinten gyűjtötte port. Ellie-nek rettenetesen nem tetszett az ötletünk, és a kölyökkutya hősies erőfeszítéseket tett, hogy kihúzza a könyvet. De a súlykategóriák nem voltak egyenlők, és minden próbálkozás kudarccal végződött. Ennek ellenére mégis kitalált valamilyen módot a könyv kivonatára. És talán úgy döntött, hogy kiűzi haragját korábbi sikertelen próbálkozásai miatt. Mert egy nap láttunk egy kiskutyát rohanni a szobában valami megsárgult levéllel a fogaiban és morgva dörzsölgetni ezt a papírt. Miután kiválasztottam az „áldozatot”, felmordultam: a kutyának sikerült kitépnie a könyvből egy oldalt Lenin fényképével. Talán nyugodtan megfeledkeztünk volna erről az esetről, ha nem folytatódik. Néhány nappal később Ellie ismét kibelezte a szótárt. Csak ezúttal áldozata esett el… Sztálin képmása. Apám így foglalta össze ezt a mulatságos egybeesést: „37-ben lelőtték volna a kutyáját!”